A Balaton csodája számtalan költőnket megihlette, ezen nem is kell csodálkozni, hiszen a tó minden évszakban, minden órában más arcát mutatja.

Vörösmarty Mihály, Gárdonyi Géza, Kisfaludy Sándor, Csokonai Vitéz Mihály – csak pár név azok közül, akik versbe foglalták a tóval kapcsolatos érzéseiket.

Mi Garay János Balatoni kagylók című versével ünnepeljük a költészet napját:

A Balaton

I.

Megteremté isten
A kerek világot,
Közepébe tette
Szép Magyarországot.

Bérczekkel, folyókkal
Feldiszesitette,
A malaszt tömlőjét
Kiönté felette.

S a mi szép s dicső volt
A kerek világon,
Kis tükörben együtt
Lőn Magyarországon.

És a mint lenézett
Csodaszép müvére,
Kéje érzetében
Köny tolúlt szemére.

A könyű lecseppent
A legszebb vidéken;
A föld meg nem itta,
Megtartotta épen.

Tükre lőn az égnek,
S szép Magyarországnak…
Nevezik e könyet
Balaton tavának.

II.

Úszik hajóm feletted,
Vitorlám fenn lobog,
Keblem feszűl örömtől,
Szívem ver és dobog,
Egy új világban állok
Magas hullámidon,
Hazámnak tókirálya,
Tündéri Balaton!

Mint gondolat repűlök
Vized hullámain,
Veszprém, Somogy, Zalának,
Merengek partjain;
Köszöntnek és köszöntöm
E szép hegyek sorát,
A várromokkal ékes
Csobánczot, Tátikát.

S előttem áll hazámnak
Regényes hajdana,
Mint vérlepel borul rá
A napnak alkonya;
Felém csendűl a széllel
A költő éneke,
A régi szép időkből
Egy régi, szép rege!

Uszszál szívem hajója!
Ringassatok habok!
A Balatonnak tükrén
Két ég között vagyok:
Majd fölfelé a kék ég
Felé kivánkozom;
Majd mélyen zöld öledbe,
Hullámzó Balaton!

III.

Messze körben csendes a táj,
Fenn a kék ég mosolyog:
Mégis zajlik, habzik e viz,
«A Balaton háborog!»

Mily varázsnak bűv-hatalma
Ostorozza e vizet?
A nép ezt igy magyarázza:
«A szélvész belé veszett!»

Ekkép zajlik kebelemnek
Néma rejtekén a szív!
Mig kivűl az ész, nyugalmat
És derűt arczomra vív.

Csak midőn nehéz tusáját
Nem birván meg a kebel,
Pilláimmal, egy hivatlan
Könyücseppet zúzok el:

Riadok fel álmaimból,
S hogy mi volt ez? kérdezem…
«Reményimhez új halott szállt!»
Ettől mozdúlt meg szivem.

IV.

Ottan álltam Badacsonnak
Lejtőjén a szent helyen,
Hol a regék dalnokának
Áll hajléka a hegyen.

Ittam a forrás vizéből.
Mely csörögve serked itt;
Hippokrene bű-vizének
Véltem inni cseppjeit.

A diófa, mely alatt ült,
S melytől zengett szép dala,
Terebélyes sátorával
Szent hüsébe csal vala.

S széttekinték a vidéken
Kéjgyönyörtől ittason,
Lenn, előttem játszva zúgott
A tündéri Balaton.

S im, kibukkan sima tükrén
Háromszínű lobogó,
Mint egy óriási hattyú
Tör felém a gőzhajó.

Mintha a költőnek lelkét
Látnám jőni a vizen…
Kél a szellő s ajkaimról
Hozzá üdvözlést viszen.

Ő tovább száll, végig úszsza
Balatonnak árjait,
Megmosolygja partja hosszant
Hegyeit, várromjait.

Melyeket, mig élt közöttünk,
Megdicsőjtett szép dala –
Én pedig szívembe irom,
A miket láttam vala.

V.

Két tündér szózata csábít
A hold s a kies Balaton;
A hold egy ezüsthaju hárfás,
A másik egy szép hajadon.

Csolnakra, lapátra, barátim!
Az est oly tiszta, oly hűs,
Hab habbal ölelkezik, a szél
Pajkos játékokat űz.

Dalt mondjatok a Balatonnak,
Dalt kedvel az éjjeli hold,
Dalnok vala ő is a hárfás,
Mig ifju s szerelmes volt.

Mit suttog e játszi szellő?
Mért olyan csendes az ár?
Szerelmet vall Balatonnak
Méz ajkival a csapodár.

Légy üdvöz, ezüsthaju hárfás!
S te pajkos, hűs fuvalom!
Szépen köszönjük a tánczot,
Te kékszemü szép hajadon!

VI.

Gyógyúlni jöttem én ide,
A Balaton tavára!
Talán megenyhít gyógyvize,
Felüdít szép határa.

Beteg vagyok, testemnek ír,
Balzsam kell a kebelnek;
Itt már a lég is, a vidék
Enyhületet lehelnek.

Adj gyógyvizedből egy italt,
Fürednek szép tündére!
S te ál barát, ejts egy kigyó-
Könyűt habzó vizére.

Adj hozzá csókot, kedvesem;
– Mind hárman megcsalátok –
Ha ettől meg nem gyógyulok,
Sirom megáshatjátok!

Tihany

VII.

Tihanynak bércztetőjén, a Balaton felett,
Sötéten és magán áll egy régi épület;
Csendes kolostorával az Úrnak temploma,
Falán, majd ezredévnek van vésve szent nyoma.

Alatta mély üregben nyolczszázados sír áll,
Hol álmait aluszsza András magyar király;
A sir felett a templom két tornya, a kereszt,
Mint két imádkozó kéz a mennyekhez fölesd.

S ha mélyen, ünnepélylyel a néma alkonyon
Megcsendül a harangszó e tisztes ormokon.
Mint nyögdelő sohajtás repűl a légen át,
Középen áthasítja a Balaton tavát.

S lecsendesül perczekre a háborgó elem,
Mint sírok birodalma a csend oly nesztelen,
Oly bűvös, oly csodás lesz egyszerre a harang,
Mikéntha fenekéről csendűlne fel a hang…

Visszhang-e ez fölülről? vagy lenn a viz alatt
A túlvilágból hallni e csoda hangokat?
Ne kérdd! istent dicsérik a földek és vizek!…
Belé vegyűl e csepp is, mely szememen rezeg.

Rege a tihanyi visszhangról

VIII.

A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.

Sok kincscsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka,
Szépsége ékivel.

Szemének, éjhajának,
Arczának párja nincs;
Csak rózsabimbó-ajkán
Van néma, bús bilincs.

«Adj, szép leány, nyájadból
Egy csésze fris tejet,
Beteg fiam számára,
S megoldom nyelvedet.»

Szólt Balaton tündére,
Az ősz hullámkirály;
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.

Adott tejet fiának
A szép királyleány,
S a szót a viz királya
Megoldta ajakán.

S csengőbb lőn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde;
Meggyógyult a beteg.

De büszkeség kapá meg
A lánykát s vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.

Mint pénzfukar kincsével,
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge, csak magának
E csattogányi dal.

Isten dicsőségére
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.

Testvérnek és barátnak
Irígyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyilt meg kőszive.

S a mily hamar megnyerte
Sok ifjunak szivét,
A rózsalánczot gőge
Oly rögtön tépte szét.

Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.

Az aranyszőrü nyájnak
Tejéből itt szegény
Büvös, varázs szerelmet,
Mely méreg lett szivén…

A tónak ősz királya
Haragra gyult ezért,
A bércztől a leányra
S a nyájra átkot kért.

A bércz tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt,
Három nap, három éj, mint
Itéletnapja dúlt.

A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn veszett –
A tó maig kihányja
A kecskekörmöket.

A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartja máig
Ki tudja mely üreg?

Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható –
De, bár ki megszólítja,
Visszhangja hallható.

Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon,
Melylyel vétett neki.

S ki csengő, szép szavával
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt:

Most – bár ki szóljon hozzá,
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bérczek tetején.

IX.

Tihany szikláin álltam
Szép nyári hajnalon;
Ketten valánk csak ébren,
Én és a Balaton.

Kelet felől az égnek
Szép arcza felpirúlt,
S a nap első sugára
A Balatonba hullt.

A szép sugár aranyja
Oly szép, oly gyönyörü,
A tónak kék szemében
Ég mint örömkönyű.

A második sugár a
Klastrom tornyán rezeg,
A hajnali harangszót,
S ez őt üdvözli meg.

A kis harang fölkelti
Távol, közel a tért;
S mely ott honol határán,
A szózatos tündért.

S még egyszer oly regényes,
Oly bűvös lesz a hang,
Miként ha túlvilágról
Csendülne a harang.

A nap sugára felszállt,
A hang elhallgatott;
S midőn magamhoz tértem,
Csak szívem dobogott.

About Author